Márton Júlia

ŐSI TUDÁS

A tésztalapok szépen szikkadtak. Az asszony csak két levelet nyújtott, nem számított nagy étvágyú ebédelésre. A tavasz pár nap alatt váltott kánikulás, kutyameleg nyárra, a halvány, párás ég ontotta a hőséget, ilyenkor a "kosztosai", a férje, a gyerekek kevesebbet esznek. Biztonságból azért nem árt készülni valamivel. Kinn a tóparti parasztházban mivel is kedveskedhetne nekik, mint sajátkezűleg nyújtott túróslaskával.

Egyik levél a konyhapulton száradt, a másik az étkezőasztalon, a nagy lapítón. Különös érzés nekilátni a laskavágásnak. Majdnem szertartás. Az ember kiválasztja a megfelelő hosszúpengéjű éles kést, puha mozdulattal előbb elsimogatja a deszkán a tésztalap a gyűrődéseit, majd megejti rajta az első vágást. Fentről lefelé. A tészta olyan, mint a száraz bőr, nem is látszik rajta a metszés, csak mikor a penge leért a széléhez, akkor bomlik szét, mint hasadék a jégen. Sima mozdulattal csúsztatta egymásra a két féllapot, hogy az élek fedjék egymást. Az asszony a tenyerén érezte a nedves hűvös érintést, és a gerincébe belerezgett még mindig, mint valaha gyerekkorában a lisztes felületek száraz surranása. Annak idején ilyenkor elmenekült a közelből, és csak késöbb merészkedett vissza, hogy újra meg újra döbbenten nézze végig, amint Nagyanyja, vagy Tántika egyenletes, gyors mozdulatokkal vágták, vágták az egymásra tornyozott tésztacsíkokat, a penge túloldalán pedig puhán omlottak a deszkára a laskaszálak, mint fáradt utazók, akik végre megérkeztek.

Sem nagyanyja, sem nagynénje nem szerették, mikor ott lábatlankodtak a gyerekek a vágódeszka körül. Kitudja, milyen szörnyűséges balesetek történetei buzogtak emlékeikben, de majdnem pánikos rettegéssel hárították távolabbra őket, mikor laskavágásra került sor. Nagyanyja ráadásul balkezes is volt, nála csak a másik oldalról volt szabad közeledni, bármivel is foglalatoskodott a konyhában.

Az asszony gyerekkorában, és főleg faluhelyen még híre se volt a bolti száraztésztának, amit pedig a városi boltok polcain lehetett látni, arról messziről lerítt a műviség, az idegen, lelketlen gépi pontosság. Az otthoni laskának más volt a formája, a keménysége, az íze. Arra is emlékezett, hogy mikor Édesanyja először tálalt fel "bóti" laskát, pironkodva magyarázkodott. Aztán a felgyorsuló élet elég hamar kiszorította  házitésztákat az étlapról.

A kés hosszú pengéje szinte magától vezette a vágás vonalát, csak elég alacsonyra kellett fogni. A csíkok, hiába, nem lettek olyan egyformák, mint amilyeneket nagyanyja, vagy nénje keze alatt látott, de az engedelmesen egymásra símuló lapok látványa, a tészta csendes roppanása előidézte a gyerekkori ámulatát. Sosem tudta megérteni, hogy lehet olyan gyors, egyenletes mozdulatot olyan hosszan ismételni. Az ő kezük hosszú évek gyakorlatában edződött meg, ráadásul laskagyúráskor sosem egy étkezésre készült a tészta, mindig előre is dolgoztak a régi idők háziasszonyai. Lelki szemei előtt felsejlett, amint nagyanyja fehér abroszt tereget a magasravetett ágyra a hálószobában, majd a szép szabályos kerek tésztalapokat egyenként, gyöngéd mozdulattal a sodrófára emeli és besiet vele a hálóba. Volt a mozdulataiban valami lekerekített puhaság, mintha titokzatos táncot járna, valami hallhatatlan muzsika ritmusára. Bizony, négy-hat lap is sorakozott az ágyon, mire a laskanyújtással meglett. Az asszony még most is emlékezett arra a különös érzesre, hogy azok a tésztalevelek nem valóak a hálószoba hűvös félhomályába. Nem valami vallásos borzadály volt, inkább olyan, mint mikor nagytakarításkor fejére áll a rend, a konyha közepére kerül a szőnyegmosó fatekenyő, és öreg rozsdás sajtreszelőn reszelik vízbe a vaskos, szúrósszagú mosószappant.

A keskeny csíkokat a kés lapjával egyengette egymásra, majd ösztönös mozdulattal kettészelte a közepénél. Az egymásra símuló lapok látványa eggyé olvasztotta nagyszülei kapor, száradó fa és almaillatú konyháját a tóparti ház levendula és puszpánglehelelletű jelenével, a keze ösztönösen mérte be a szeletek szélességét, és mintegy bűvöletben, aprítani kezdett.

Mikor végzett az első tésztaoszloppal, a hosszú pengét alácsúsztatta a laza laskáknak, majd öntudatlanul is ugyanolyan kerek lágy ritmusban fordult meg, és tette kosárba, mint amit annakidején nagyanyjától látott, majd gyöngéden deszkára símította a másik tésztalevelet.

A mi mindennapi kenyerünk

Kenyérrecept Boróka hugocskámnak

Kedves Borókám!

Nagy örömmel vettem leveled, amiben kenyérreceptet kértél. Rég vártam már erre a pillanatra. Most érzem végre, hogy nem hiába mutattam a példát. Tudom, a mai világban nem szokás már otthon sütni a kenyret, hacsak nem valami formatervezett, jónevű cég önműködő kenyérsütőgép segítségével. A mai háziasszonyok valamiért rettegnek már a kelt tészta említésére is, pedig a kenyér több ezer éve tápláléka az embernek. Minden vidėken másképp készül, de a lényeg ugyanaz. Vagyis nem valami lehetetlen, megközelíthetetlen, megtanulhatatlan művelet. Évszázadokon keresztül minden háziasszony így tartotta el a miénknél jóval nagyobb családját. És az emberiség most is létezik...

A mi kenyerünkről azt kell tudni, hogy német kenyér, nem azért, mert nagyanyátok német, hanem, mert pék nagyapátoktól ezt a receptet tanultam meg. Ez abban különbözik a magyar parasztkenyértől, hogy a tésztája keményebb, gyakorlatilag meg lehet fogni kézben és nem ragad oda, ugyanis keményebbre gyúrják és kétszer is átdagasztják. Ezen kívül, amint tapasztalhattad, a héját megsózzák, szemben a parasztkenyérrel, amihez nem nyúlnak hozzá míg kész nem lett, akkor pedig azzal kezdik, hogy leverik a hėját, ami meg szokott szenesedni a kemencében.

 Persze, nem követem szigorúan papa receptjét.

 - Kovász: sütéskor mindig félreteszek egy maroknyit a tésztából, zárt dobozban a hűtőben. A klasszikus, szárítva tartósítás nálam nem vált be. Folyton megmolyosodott, vagy bepenészedett. Hűtőben eláll, úgyis főleg az íz kedvéért teszem, a tésztát  igazából élesztővel kelesztem meg.

-A kovászból jó maroknyit előbb langyos vízben megáztatok, vagy egy órát, lehet hosszabban is.

-A kovászos oldatba szórok egy evőkanálnyi lisztet, cukrot, és 1 dkg (két kocka) élesztőt. Ruhával betakarva állni hagyom.  Ha jó idő van a konyhában, fél óra alatt feléled. Nem kell megvárni, míg bugyborékolni kezd, az már a túlkelesztés jele, de nem történt szerncsétlenség, ha mégis.

-Most következik a -kb. 30dkg (harmad zacskónyi) rozsliszt,

                                        -2 evőkanálnyi tejföl, v 2dl kefír

                                        -kb. 40-50 dkg (3-4öklömnyi) hajába főtt krumpli reszelve, de használhatsz tegnapi pürékrumplit is

                                        -2 teáskanálnyi só.     + amit még hozzá akarsz tenni. Magocskák, aszalt paradicsom, olajbogyó

                                        -kezdem adagolni a fehérlisztet

• Dagasztó tálnak én a kerek műanyagtálakat szeretem. A  fateknős hagyományőrzést felesleges érzelgésnek tartom.  Ez így könnyen mozgatható, tisztán tartható, befér a szekrénybe, és nem telik meg szálkával az ember körme alja. Kis adaghoz megfelel. De ez én vagyok. Egy használatban lévő dagasztótekenő persze nagyon szépen mutat a konyha falán.

-Az eddigieket langyos(kézmeleg) vízzel felhígítom, és egyenletesen elkeverem. Elég ragacsos része ez a dagasztásnak. Innentől kisebb adagokban szórom hozzá a fehér lisztet, és hajtogatva dagasztom.

-Mikor elég? Ez az, amit tapasztalni kell. Mikor már szakad a tészta a hajlításnál, és a kezedhez sem ragad annyira. Kb. 1kg liszt múlva. Ha lehet, síma felületet hagyok felül, jól beszórom liszttel és dörgölővel befedem, ha lehet langyos helyre, (de semmi képpen huzatba) kelni hagyom. Nem árt figyelni, hogy a dörgölőruha ne legyen erős mosószerszagú, mert a tészta átveszi az ízét.

-Mikor a kenyér kezdi megemelni a takarót, akkor kell másodszor dagasztani. Ez jó esetben fél óra múlva esedékes. Ha ottfelejtődik, túlkel, ragacsosabb lesz és savanyúbb. Bajnak baj, de nem szerencsétlenség. Következőre jobb lesz. Újra lehet gyúrni, némi liszt hozzáadásával, de akkor újra meg kell várni, míg dagadni kezd.

- Én rászoktam arra, hogy sütőpapírt tegyek a tepsi fenekére, azt is bekenem olajjal, és még így is oda tud ragadni. Nagyanyának sokat emlegetett, kedves emlékképe a káposztalevélen sütött kenyér, de ezzel nem biztos, hogy jó lesz kísérletezni.

- Kerek cipókat gömbölyítek belőle, általában négyet, mert az jól, szimmetrikusan tölti ki a tepsit. Úgy formázom, hogy a tetejéről nyújtom az alja felé az érett, kevésbé ragadós tésztát. Ha bosszantóan ragacsos, gondolom magadtól is eszedbejut utánalisztezni egy kicsit.

- A tetejét ajánlatos meghasítani, hogy ne repedezzen összevissza sülés közben. Én a népmesékben látott búbjáravágott szabályos keresztformához szoktam, de egy vágás is megteszi.

- A sütőt legerősebbre állítsd, 260 fokra, és várd meg, míg teljesen forró lett, úgy tedd bele. Én akkor kapcsolom be a sütőt, mikor másodszor átgyúrom a kenyértésztát. Mire újra dagadni kezd, éppen beforrósodik a sütő. Bevetés előtt ecseteld be alaposan sós vízzel a cipóid tetejét. Fél csupor vízhez jó teáskanálnyi sót tégy. Jó hosszú ecsetet szerezz, ha rendszeresen számítasz kenyeret sütni. Használat után mosd ki jól, mert a só szétmarja az ecset fémgyűrűjét.

- Jó húsz perc múlva a kenyered háta kezd barnulni. Várd meg, míg az egész felület megkérgesedik, akkor nyisd meg a sütőt, ( vigyázz, ne hajolj fölé rögtön, várd meg, míg az első gőzhullám kiszáll!!) Itt következik a második sózás. Jó bőven bepacsmagolhatod a maradék sós vízzel, de nem árt figyelni, hogy minél kevesebb jusson belőle a sütő falára. Azt utólag ajánlatos kitörölni, mert lemarja a mázat a sütő oldaláról.

- Jancsi bátyád újítása, hogy sózás után, ha olyan a sütő, át lehet állítani alsó fűtésre, akkor nem ég meg annyira a kenyered teteje. Mostanság rászoktam, hogy a tepsi mellé állítok egy keskenyebb edényt, fémcsuprot (és nem műanyagfülűt!) vízzel, hogy a pára puhábban tartsa a kenyér felszínét. Ezek lassan kialakuló kísérleti fogások, lehet továbbgondolni.

• A fűtést itt visszaveszem 220 celziuszfokra, vagy akár kétszázra is, ha nagyon elégettem az elején. Innen számítva olyan félórányit kell még sütni. Hogy mikor van igazán készen, azt soha nem tudom. Néha eltalálom, de többször nem. 30-40 perc után kikapom a tepsit a sütőből, az előkészített deszkára borítom a kenyeret. Ha a talpa megsült, valószínűleg a belseje is meg. Ha megkopogtatod, mint a dinnyét, üreges dobbanást hallhatsz. Biztonságból el szoktam törni a cipók érintkezésénél, és az ujjammal gyorsan megnyomom a puha belsejét. Ha ragad, vagy bennmarad az ujjam nyoma, nagy gyorsan visszapenderítem az égve hagyott sütőbe még vagy tíz percre-negyedórára. Ha az ujjad nyomán rugalmasan visszaáll akkor kész a kenyered. Gyors mozdulattal talpraállítod a deszkán és kendővel befeded, míg lehűl. Forrón nem ajánlatos kóstolgatni. A hiedelem szerint bélcsavarodást okozhat. Ezt vitatják, vagy legalábbis kétkedve fogadják a hozzáértők, de a hagyományokat nem árt figyelembe venni.

Borókám édes, jó sütkölőzést. Én azóta érzem magam teljesjogú háziasszonynak, mióta nem kell attól tartanom, hogy késik a kenyeres kocsi. Ez persze régi, hiányvilágbéli berögződés, remélem, számotokra megmarad a hétfejű sárkányok mellett a mesekönyvekben.

Kenyeret sütni azért pompás érzés. Elvárom, hogy értesíts az eredményről.

Szeretettel, Anna nénéd

Hankószki Fanni Regina (Nagykálló)

Nagy Kriszta

Nyulica, palacsinta, panír

Kata belépett a kis budai bérlakásba. Az ölében tartott hatalmas bevásárló zacskóval egyensúlyozva lerúgta lábáról a cipőt, majd lepakolt a konyhapultra.

-  Liszt, tojás, gomba, az uborka, meg a petrezselyem, talán minden megvan – sorolta, ahogy elpakolta a frissen megvásárolt hozzávalókat.

Remek ételt tervezett ma ebédre, vendégeket várt.

Nagyon szeretett főzni, ha bármikor barátok érkeztek hozzá, egyértelmű volt, hogy valami különleges étellel várja őket.

Rókagombával töltött rántott palacsinta petrezselymes rizzsel, kovászos uborkával. Ez volt a mai menü. A töltött, rántott palacsinta receptjét még gyerekként olvasta anyja egyik szakácskönyvében. A mellette látható fotó pedig olyan ínycsiklandó volt, hogy nem sokáig kellett kérnie, és kipróbálták. A kaja mennyei volt, ezután többször elkészítették együtt a picike falusi konyhában.

Hol van már az a kis konyha, és hol van már anya, akit miután elköltözött is bármikor felhívhatott, ha elakadt egy-egy főzés során.

Harmincnégy volt, mikor elveszítette édesanyját. Ekkor érezte először, hogy felnőtt.

Kata végiggondolta, hogyan, milyen sorrendben kell elkészítenie a hozzávalókat. Mindig, mindenben ilyen pontos volt. Szerette, ha a keze ügyében tudhatja az eszközöket, amikkel dolgozik, konyhája is ezt tükrözte. Kicsi, mint az a hajdani, és rendkívül praktikus, mint ő.

Elővette a hűtőből a rókagombát. A gombát soha nem mossuk, csak lepucoljuk róla a port, piszkot. Ezt tanulta anyjától, ebből azóta sem enged. Kis tálkát készített elő a megpucolt gombának, egy papírt a hulladéknak, fogta kedvenc kis fekete kését, és leült a konyhaasztalhoz. Kezébe vette az egyik napsárga gombát, és elmosolyodott. Épp olyan volt, mint régen, amit ők szedtek falun. Az illata is ugyanaz a kissé csípős, pikáns, mint amit emlékeiben őrzött. Mikor megpillantotta a piacon, azonnal tudta, mit is fog ma főzni.

Nekilátott a gomba pucolásának.

- Nézd, itt mennyi van! Meg ott is! Húga mindig ilyen lelkes kiabálással verte fel az erdő békés csendjét, ha gombára bukkant. Rendszerint ketten jártak ki az erdőbe, anyjuk nyugodtan elengedte őket, jól ismerték a közeli erdőket. Valóban, a kis tisztáson kisebb - nagyobb foltokban, mint szétszórt aranypénz, sárgállott a rókagomba, vagy ahogy arrafelé hívják, és hívták ők is, a nyulica. Telt a kosár, vígan nevetgéltek, mindenféle csajos dolgokról fecserésztek közben. Egyszer csak autó ajtajának csapódása hallatszott a közelből, majd szinte a semmiből bukkant elő a pár. Vidáman kacarászott a nő, és kacéran bujkált a fák között, a férfi pedig azonnal belement a játékba, és gügyögve keresgélte. – Na, merre van az én kiscicám? Vajon hova bújhatott? A testvérek egy sűrűbe húzódtak, és alig bírták ki, hogy hangosan fel ne nevessenek. Összenéztek, és azon imádkoztak, csak nehogy feléjük keresse a férfi azt a szökevény kiscicát. A nő közelebb ért, és rögtön felismerték apjuk egyik munkatársát. És naná, hogy az üldöző nem a férje volt. – Megvagy! – nevetett fel a férfi, a nő kacéran hátravetett fejjel egy fa törzsének dőlt, a férfi pedig mohón az ajkát kereste. Olyan közel voltak a lányokhoz, hogy azok levegőt venni is alig mertek. Heves csókok következtek, aztán a férfi keze a nő felsőjének vékony pántjára tévedt. A pántocska szinte magától pottyant le a karra. A férfi még egy kicsit elidőzött a vállánál, aztán a rövidke szoknya alatt folytatta a felfedezést.

Kata félretette a megpucolt gombát, és elmosolyodott, ahogy a régi emlékek előkúsztak. Szinte érezte azt a furcsa érzést, amit akkor, ott. Reszkettek a félelemtől, nehogy észrevegyék őket, és persze még inkább attól, nehogy végig kelljen nézniük a vad románcot a legapróbb részletekbe menően. Szerencsére a párocska hamar odébbállt, ők pedig még évekig nem tudták állni Ica néni tekintetét.

Kata most a hagymát vágta apróra, majd kevés olajon megpirította. Mikor üvegesre pirult, rászórta a rókagombát, pirospaprikával, sóval, borssal fűszerezte, majd egy fél csipetnyi szárított kaprot szórt rá. Ez utóbbi már az ő kis plusz adaléka volt, minden gombás ételbe csempészett egy kis kaprot. Még a hozzáértők se érezték ki belőle, viszont kellemesen pikánssá tette az ételt.

Kis kevergetés után kevés vizet öntött a gombára, lefedte, és kicsire állította alatta a gázlángot.

A palacsinták elkészítése következett, addig a gombás alap épp elkészül.

Tojás, tej, liszt érzés szerint, sose méregette. Robotgéppel simára keverte, majd tej hozzáadásával beállította a sűrűségét. Mikor úgy érezte, megfelelő a tészta, pár csepp olaj került még bele, és elkezdte a palacsintasütést. Soha nem pihentette a tésztát, mégis mindig remekül sikerültek a palacsintái, Mindent épp úgy csinált, ahogy anyjától tanulta, és mindig épp olyanra sikerült.

– Te fel tudod dobni? – kérdezte húga ámulva, mikor belépett a konyhába.

– Persze, anyu megmutatta, hogyan, és szerintem rém egyszerű.

– Megmutatod nekem is?

– Aha, gyere. Annyi az egész, hogy mindig megrázogatod a palacsintasütőt, aztán mikor elkezd benne csúszkálni, akkor feldobhatod. Na, gyere, csináld!

Mégsem volt az olyan egyszerű. Az elsőt épp félbekapta Ildi a serpenyővel, a második egy az egyben a konyhakövön landolt. Aztán egy óvatosabb próbálkozás, ami a tűzhelyen kötött ki. Jókat nevettek közben, és megállapították, hogy azért az, amikor a filmekben a plafonon köt ki az mégiscsak túlzás.

– Fel se lehet addig dobni! – mondta nevetve a húga, aztán elszabadult az őrület. Néhány próbálkozás után sikerült, a palacsinta elérte a plafont. Fetrengtek a nevetéstől, majd mikor megnyugodtak, rémülten látták, hogy a plafon foltokban csupa zsír. – Anyu kinyír minket néztek egymásra ijedten, aztán újból kitört belőlük a nevetés.

Az utolsó palacsinta is megpördült a levegőben, majd mikor a másik fele is megsült, Kata félrehúzta a palacsintasütőt. Ismét elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogyan próbálták menteni a menthetőt. Partvisnyélre ecsetet kötöttek, és fehér temperával lefestegették a foltokat. A hófehér tempera a már kissé megszürkült festésen úgy világított, hogy jobb lett volna, ha semmit nem csinálnak. Anyjuk sosem vette észre, csak jóval később mesélték el neki a történteket.

Kata belekóstolt az időközben elkészült gomba pörköltbe, és elégedetten állapította meg, hogy ez az íz mindig tökéletes. Szűrőt vett elő, kis tálkát rakott alá, majd beleöntötte a pörköltet. Mikor lecsöpögött a leve, elkezdte megtölteni a gombával a palacsintákat.

Kiterítette az első tésztát, a közepére egy kanállal került a gombából, majd a hajtás következett. Fentről lefelé, majd lentről felfelé ráhajtotta a tésztát a töltelékre. Ezután mindkét irányból ugyanígy behajtotta, és az egyik oldalát bedugta a másik oldalon keletkezett kis csőbe. Miután végzett a betöltéssel, jöhetett a panírozás.

A szokásos liszt, tojás, zsemlemorzsa volt a panír alapja. A töltött palacsintákkal óvatosan dolgozott, nehogy szétcsússzanak.

– És szerinted ez mit jelent, kérdezte húgától, miközben lerázogatta a felesleges lisztet a húsról. Vasárnapi ebédet készítettek, a megszokott rántott húsos, krumplipürés, uborkasalátás ebédet.  Anyjuk kedvenc vasárnapi menüjét.

– Nem tudom pontosan, de az orvos is elég tanácstalan arcot vágott. Nekünk kell utánajárnunk. 

Bár ő volt a fiatalabb, sokkal érettebb, komolyabb volt Katánál.  Hogy ezt a gyerekek, a korán jött anyává válás tette-e, nem tudni. Most, hogy anyjuk beteg volt, ő, Ildi járt be a kórházba érdeklődni, intézkedni. Tudta, mikor, kit kell keresni, kinek kell fizetni egy kevéske protekcióért, kedvesebb bánásmódért.

– Nehéz ezt mondanom, de úgy éreztem ő már feladta. Lehet, hogy rosszul látom, majd meglátod. Mindenesetre a legfinomabb ebédet visszük be neki, talán sikerül valamit beleerőltetnünk. Olyan sovány szegénykém, rossz látni.

Monoton mozdulatokkal készült az étel, keveset beszéltek, szomorúság ült a kis konyhán. Hirtelen jött anyjuk betegsége, s vele a szörnyű diagnózis, hasnyálmirigyrák. A testvérek mindennek utána olvastak, amit csak tudni lehetett a betegségről, de sajnos, amit megtudtak, nem sok jót ígért. Érezték, egyetlen feladatuk van már csak, a lehető legszebbé tenni anyjuk utolsó heteit, hónapjait. Épp amilyen széppé, és felhőtlenül boldoggá tette ő is a gyermekei mindennapjait, egyedül, elhagyott feleségként, ám igazi anyaként.

Kata elszomorodott. Sok éve már, hogy szinte pillanatok alatt elveszítették az édesanyjukat, a hiánya viszont azóta sem szűnik fájni. Ildinek ott volt a család, a gyerekek, neki tán kicsit könnyebb.

Olajat hevített, és kisütötte a bepanírozott palacsintákat. Mikor elkészült, a gombapörkölt felfogott levét kevés joghurttal elkeverte, és a hűtőbe tette.

Az előző este elkészített rizst felmelegítette, és friss petrezselymet aprított rá.

A hűtőből elővette a piacon vásárolt kovászos uborkát, kis tálkákba rakta, és az asztalra tette.

A finom, petrezselymes rizs, a gomba, és a sütés illata lengte be a konyhát. A kis páraelszívó inkább díszként, na meg este lámpaként funkcionált, de Katát ez nem zavarta. Nem bánta, ha otthon illata van a lakásának.

Gondosan megterítette az asztalt, mindennel elkészült.

Az időzítés tökéletes volt, épp végzett, mikor megszólalt a csengő.

Kata ajtót nyitott, a gyerekek szinte repültek befelé. – Cipők – szólt utánuk Ildi, amire gondosan visszaszaladtak, lerúgták a kicsi cipőket, és beszaladtak a nappaliba. Húga mosolyogva párba állította őket.

 – Sose tanulják meg! – mondta. Hangjában Kata ugyanazt a gyengéd kedvességet hallotta, érezte, mint amit anyjuk hangja, és mozdulatai sugároztak feléjük. Kata büszkén nézett rá. Mindent tud.

– Nem hiszed el, mit találtam ma a piacon, nyulicát! És mit főztem?

– Csak nem?

– Csak de!

– Egy istennő vagy, mondtam már? – kérdezte Ildi, miközben kacagva átölelte nővérét, és vidáman bementek a konyhába.

NÉMETH JÁNOS

Miért szálkás az algyői hallé

Drága, hiszékeny olvasóim, annyi mindent összefillentettem már néktek! Amit egy hozzám hasonló tisztességes szögedi parasztgyerek megtehet, becsülettel megtettem.
Tudom, hiányoljátok tőlem a betyármondákat, amik ezen a környéken bőven termettek.
Csakhogy, ezeket már elorrozta tőlem nálam okosabb, és korábban kelő írómester, mint példának okául a Móricz Zsigmond.
Meg kell hagyni, mégis szerencsés fickó vagyok, mert a minap találtam egy betyárregét! Pedig utána se jártam, csak bementem az algyői halászcsárdába hallevet enni.
Mivel, a hallé telis-teli volt szálkával, én meg fuldokoltam tőle tisztességesen, egy atyámfia csárdakoptató célszerű legény hátba vágott azzal a nagy lapáttenyerével úgy, hogy majdnem leharaptam az asztal sarkát, no meg az abrosz szélét.
A tüdőm, meg úgy rászorult a sovány bordámra, amitől a levegőt úgy kapkodtam, mintha ki akarnám köpni.
Két könnycsepp között nem is bírtam ki a káromlást! Szidtam a csárdásnak a szakács muftiját lemenőstől, felmenőstől keresztül-kasul, míg rám nem dörgött a legény:
- No, no, cinbora! Ha itt nem lenne annyi szálka a hallében, megnézhetné magát az összes algyői komám! Itt volnának a fehérnépek pillanatok alatt, és a kocsmáros bezárhatná a bótot. Nálunk szálka nélkül nincs mulatás!
Huh, az árgyélusát, ámulkodtam magamban. De bolond emberek lakják itt ezt a falut! Szép szál, eperfa nagyságú megmentőmre bámultam, de kimondani nem mertem, amit gondoltam. Ha ettől a parasztgyerektől taslást kapok, bizonyára két hétig itt rohangálhatok le-föl a falu körül, míg ki nem egyenesedik hazafelé a lábam. Inkább hallgattam, mint a tiszai csuka ívás után.
Elérthette a parasztgyerek a csuklásomat, mert kéretlenül, váratlanul elmesélte nekem miért kell sok szálka az algyői halléba! Ezt a regét pediglen eddig sem a fáma, sem a dalai láma nem ismerte, így most én vagyok az egyedüli kincslelő. Megosztom hát ezért veletek, úgy, ahogy e legénytől hallottam:
Rózsa Sándor nagy betyár volt, senki sem kétli. Ám, az ő édes egy szülőapja is megérte a pénzét. Sok fehérszemély rokolyája alá bámult be életében. Erről pedig semmit sem hallani! Arról sem, hogy a mi Rózsa Sándorunknak volt ám, egyazon köldökzsinórról termett testvére is, azt pedig Bandinak keresztelte fel a szent locsolóvíz.
No, ez a Rózsa András ott élt, éldegélt Algyőn, amit Mátyás király látogatása óta csak Gyevinek ismer a világ okosabbik fele.
Pontosan a gyevi uraság kastélya mögötti gunyhóban tengette gyermekkorát Andrisunk.
Senki sem tudhatta, hogy ő a híres betyár ki tudja hányadik testvére, hiszen a Rózsa név errefelé nem volt ritka. Mikor aztán szép szál legénnyé serdült, rámás csizma bírta a lábát, kackiás bajusz az orra alját, kibújt belőle mind az apja vére, mind a testvére betyársága.
Az apja vére azért, mert nem volt a faluban olyan száz év alatti fehércseléd, akire rá nem kacsintott volna azzal az igéző csillagszemekkel. Sándorunk vére pedig azért, mert belebújt eszébe az a felismerés, hogy az uraságot errefelé még nem látta senki.
Ökegyessége egész évben a bécsi kuplerájokban szórja keservesen összeharácsolt pénzét, de a kastélyt nem látogatja.
Ennek okaként, beköltözött oda szépen, frissen, és kiadta magát az uraság fiának. Innentől kezdve a falu összes hajadonja, válófélben akaró asszonya, vagy éppen az urát eltemető matrónája szoknyatáncot járt, ha meglátta a főutcán peckesen végiglépdelő legényt.
Hogy a szoknyák milyen magasságban libbentek föl, azt szemérmetes természetem miatt kénytelen vagyok elhallgatni. Ami tény, az urasági hálószoba csiripeléssel, sóhajtásokkal, sikongatásokkal telt meg estéről estére. Bandink jó kakas volt a baromfiudvarban!
A fonóban akkoriban nagyon sok cérna szakadt, rengeteg orsó röpködött. Mert ott csak arról szólt a pletyka, vajon, kit vesz el az uraság fia, ki húzhatja le majd minden este azt a szépen kencézett csizmát arról a vadkakasról? Mindegyik lány szentül hitte, ő, a kiválasztott. Ha a konkurencia ellent mondott, akkor pedig repült az orsó, úgy ahogy ilyenkor kell.
A falu legényei, házasemberei pedig tehetetlenségükben a csárdában fojtották el dühüket a homoki borba, ám, az uraság fiát egyik se merte bántani. Hajnalban pedig az asszonyok mángorlóval hajtották haza a kocsmaasztal alól a búsuló, részeg fiakat, férjeket.
Ha nem mondtam is, elképzelhetitek, milyen szép és jó világ járt a mi szélhámosunkra. Etették, itatták az epekedő lányok, asszonyok. Csillapították étvágyát erről is arról is. Ám, mondják, akinek az étvágya telhetetlen, előbb-utóbb mohósága viszi a sírba.
Így lőn most is, mégpedig két vásárhelyi boszorka képében ütött be a baj! No, meg a kátyús út is hibás volt a dologban. Ugyanis, a vásárhelyi uraság, áthaladva hintójával, épp a falu határában reccsent bele a sárba, és ott is ragadt volna reggelig, ha Bandink arra nem jár.
Megpillantván a hintó függönye mögött az uraság gyönyörű lányát, és még érettségében zamatos asszonyát, felajánlotta nekik a kastélyát éjszakai szálláshelyül. Elképzelhetitek, mi történt a hálószobában, midőn a vendéguraság fáradt köszvényét letette az ágyra.
Annyi szent, a két szépséges fehérszemély reggel zilált hajjal, csillogó szemekkel intett búcsút, és lépett fel a kátyúból kihúzott hintóba. Másnap, furcsa mód, megint leakadt az a hintó a sárba, de már az uraság nélkül.
Majd harmadnap, negyednap ugyancsak. Hiába, no, Vásárhely nem lakik messze! A hoppon maradt falusi fehérnép, pedig sziszegve, irigykedve nézte a vendégjárást. Ám nem tétlenül! Az okos férfi tudja, hogy a féltékeny asszonynál nincs ravaszabb kígyó.
Hát, még ha több fehérnép érintett a dologban. Mert ezek a lányok, asszonyok egymás konkurenciáját még el-elviselték, de az idegen kölni illattól kiverte őket a guta. A fonóban pedig addig pityeregtek, sírdogáltak egymás vállán, míg meg nem lett a bosszúterv.
Azt pedig akarva-akaratlan egyengette a felszarvazott vásárhelyi uraság bosszúja, aki levelet eresztett meg Bécsbe a Gyevi uraságnak, megírván neki, milyen átalkodott fia van. Ugrott is nagyot két bécsi szoknya között a Gyevi uraság!
Azonnal írt a szögedi zsandároknak, verjék ki azt a bitorlót a kastélyából, aki a fiának adja ki magát. Így történt, hogy a Gyevi megcsalt fehérnép és a zsandárok egyszerre érkeztek a kastélyhoz, ahonnan csilingelő kacagások szűrődtek ki akkor is.
A mi Rózsa Bandink, ahogy volt, gatyában, ingben, csizma nélkül menekült a hátsó ablakon keresztül, amikor meglátta a felvonulást.
A zsandárok elől még sikerült is valahogy a menekülés, hiszen azok nem sok ésszel jártak akkoriban sem. De, a fehérnép annál ravaszabb volt!
Ők észrevették Bandit, és uccu, neki, utána eredtek. Bandink csak a csárdáig jutott, ott barikádozta el magát. Egyedül, mivel a bosszús férfiemberek örömmel futottak ki, nem akarván beleavatkozni a nekik tetszős koncolásba.
Ám, miért volt szélhámos Rózsa Bandi, azért, hogy most ne tudja, mit tegyen? Szorultságában sem hagyta el az esze!
Beszaladt a csárda konyhájába, és ami a halfiléző asztal mellett található vödörben halszálka volt, azt mind a bejárati ajtóhoz vitte. Kinyitotta az ajtót, de épp csak annyira, hogy egyenként be tudjanak jönni a dühös lányok, asszonyok. Tudta, óbégatás nélkül egy se fog belépni.
Így is lett, mert amikor a fehércselédek látták, hogy kinyílt az ajtó, egyenként mentek be, kiabálva. Bandi pedig mindegyikhez odaugrott, és egy marék szálkát dugott a szájakba. Nemsokára ott vergődött, fuldokolt az összes fehérnép a csárdában. Eközben pedig Bandi kereket oldott.
Hogy mi lett vele, nem sokat tudni róla. Állítólag nevéhez híven, Andráskeresztre feszítették a megcsalt asszonyok valahol egy másik faluban. Ott pusztult el.
Itt Algyőn azonban többet nem látták. Ám, a falu asszonyai mai napig szidják, mert Bandi trükkjéből a férfiak gazdagodtak meg tudással. Azzal fenyegetik meg az asszonyt, hogy ne merjen a csárdába utánuk jönni, mert szálkás az algyői hallé, van mivel befogni a perlekedő szájat!
Ezért van, hát, hogy a csárdában mai napig, olyan szálkás ez a finom halétel, valamint, hogy fehérnép ritkán megy be oda. Ha mégis, akkor pedig hallgat, mint a tiszai csuka ívás után, nehogy szálkát nyomjanak a szájába a mulatozó komák.

AUER NIKOLETT ( 7.c.osztályos tanuló)

felkészítő: Rózsavölgyi Éva

Eredeti recept

Hannah Swensen

Cseresznyés kacsintás

Hozzávalók:

• 15 dkg olvasztott vaj
• 15 dkg kristálycukor
• 2 felvert tojás
• 1 tk vanília
• 3 ek koktélcseresznyelé
• 1 tk sütőpor
• 1 tk só
• 15 dkg feldarabolt pekándió (dióval is lehet helyettesíteni)
• 40 dkg liszt
• 15 dkg összetört kukoricapehely
• 1 kis üveg koktélcseresznye ( a díszítéshez)

1. Olvaszd meg a vajat. Add hozzá a kristálycukrot, majd a tojásokat. Keverd össze az egészet a vaníliával, a cseresznyelével, sütőporral, és a sóval. Add hozzá a feldarabolt pekándiót és a lisztet, majd alaposan keverd össze.

2. Törd össze a kukoricapelyhet, öntsd egy kis tálba˙.(Műanyag zacskóba rakva, azt lezárva az ujjainkkal könnyen összetördelhetjük a pelyhet.) Kézzel formálj kb. 24 dió méretű golyót. ( Ha a tészta nagyon ragad, kb. fél órára tedd a hűtőszekrénybe, majd próbálkozz újra.) Forgasd meg a golyókat az összetört kukoricapehelyben, és tedd azokat kivajazott tepsire, egymástól 8 cm távolságra. Végül lapítsd le őket egy kicsit, így nem gurulnak el.

3. Vágd négybe a cseresznyeszemeket, és minden egyes süteményre tegyél egy szemet. Az ujjbegyeddel nyomd bele a cseresznyét a tésztába. Előmelegített sütőben süsd 175 °C -on 10-12 percig, vagy amíg arany barnák lesznek. Kb. 2 percig hagyd a tepsiben hűlni, majd tedd tortarácsra, és hagyd teljesen kihűlni.

Személyes tapasztalatom:

A cseresznye meghatározó része az életemnek. 3 évesen választottam jelnek, mikor beléptem az óvoda világába. Onnantól fogva előszeretettel hordtam a ruháimon, öltöztem be farsangon cseresznyének, vagy akár kisebb lánykaként a saját fánkat megmászva, fülemet ékesítő ékszerként. Nagyobb koromban tapasztaltam, hogy a vakáció kezdetét is a cseresznye hozza. A szabadság íze köszön vissza ebben a süteményben amit ha tehetünk az első szüretből mindig elkészítünk. A Cseresznyés kacsintás valódi nyári élményeket, pillanatokat és pimasz mosolyokat csal az arcunkra, és ezeket a családdal együtt élhetjük meg.

Vers 1.

Cseresznyés kacsintás

Irodalmi összetevők:

• sárga patak
• kristályos szemek
• pár szem üveggolyó
• az ág
• virág aroma
• virágpor
• könnycsepp
• kemény egészség
• búzaszemek
• kukoricaszemek
• cseresznye virág

Lágyan olvaszd a sárga patakban,

kristályos szemeit a napsugaraknak,

pár szem üveggolyót rejts el magadba,

kívánságod ejtsd bele, s utána tartsd meg magadnak.

Hullámok habjaiba keverd be az ágat,

lombjai közül a virág aromákat,

virágpor szálljon rá egy kevéske adagban,

s könnycseppek hulljanak a szép, s új patakba.

Darabokba kapja az áradatnak habjai,

a kemény egészségnek feldarabolt magjait,

búzaszemek kitartó zuhanása után,

partra vetve, s keveredve érzi az élet magát.

Kukorica szemei a nagy folyóba vetve,

összetörve, darabokban, a felszínen lebegnek,

unatkoznak, mozgolódnak ide-oda mennek

24 kis gömböcskébe játszadozva nevetnek.

Forgolódnak, bukfenceznek, szaltózva remegnek,

kifröcskölve patak vizét, sodrásba keverednek,

megunják s most elszédültek, mosolyognak végtelen,

kifekszenek, napozgatnak, 7-8 centiméteren.

Álmot hoz a nap sugara, lelkük kicsi, s éretlen,

ellenállni, dehogy tudnak,szuszognak oly édesen,

24 kis gyermekgömb álmát őrzi melegen,

meglapítva, meg se moccan, megpihenve szendereg.

Kacsintó cseresznye virágok hullanak a napban,

mindegyik gömb fejére rásuhannak halkan,

lábnyomukat belenyomják a puha kis ágyba,

új otthonra, boldogságra,s melegségre vágynak.

A meleg nap fénye cirógatja, simogatja,

a naplemente fényében arany barnára izzasztja.

Feljön a hold, és vigyáz rájuk karja,

átöleli őket,és lágyan betakarja.

… Majd a szemtelen pimaszul rákacsint a napra.

Vers 2.

Szemezgetve

Cseresznye, cseresznye,

de szeretlek!!!

Nekem kedvencem.

Vetekedhet-e veled egy eper?

Megeszlek egybe,

lenyellek keresztbe.

Te lelkemnek legkedvesebbje,

egyetlen szem cseresznye.

JOBÁK MÁRTA

Beigli-ballada

Hahó, megint itt a gyönyörű karácsony és vele a karácsonyi beigli. A beigli készítése nagyon macerás munka, de ha jól sikerül, méltó dísze az ünnepi asztalnak (míg az unokák fel nem falják). Az alábbiakban szeretném felvázolni ennek a macerának néhány mozzanatát.

A munkálatok már októberben elkezdődnek, mikor potyogni kezd a fáról a dió, amiért egyesével kell lehajolni a fűbe..(Kiváló Fittnesz gyakorlat!) Szerencsés esetben a nagyját össze lehet gereblyézni, akkor viszont a nagy halmokban álló avarból kell kikotorni szemenként. Az összegyűjtött diót meg kell szabadítani zöld burkától, amelyik nem engedi, azt büntetésből egy nylonzsákba dobjuk, ha megtelt a zsák, nyakon öntjük vízzel, légmentesen bekötjük a száját és pár napig erjesztjük, míg a burok megadja magát. Aztán lemossuk, ponyvára terítjük, forgatjuk, szárítjuk. Az egésznek nincs sok értelme, mert ezek a diók mind betegek, azért bujnak a burkukba. De akad köztük jó is, ezért végigcsináljuk a macerát, mert a mai nehéz időkben minden szemet meg kell becsülni! Az egészséges diót is kiterítjük, napokon át szárítjuk, forgatjuk(már, ha nem szakad az eső), aztán zsákokba gyűjtjük (de nehogy nylonzsákba, az istenért!), bevonszoljuk a sufniba (lásd még: fészer, szerszámos kamra, három éves unokám olvasatában: jumpin), ahol csinosan sorakozva várják a karácsonyt.

November vége felé, mikor megjelennek az üzletekben az első fecskék, akarom mondani: beiglik (szent ég, mi lesz ezekből karácsonyig!),  kezdenek felgyorsulni az események. Én pl. elkezdem nyúzni a gyerekeket, hogy hozzunk be a telekről egy zsák diót a beiglihez. Megígérem  nekik, hogy máris kapnak egy kis dióbél-előzetest. Ez általában hatni szokott. De hová tegyük a zsákot? Egy távfűtéses házban nincs egyetlen langyos zúg sem, még a pincében is hőség van. Ezért feltörésig kidobjuk az erkélyre, ami a lehető legrosszabb megoldás. Gyorsan neki kell hát látni a diótörésnek. Ennek is megvan a maga rituáléja. A munkát két ütemben kell végezni. Először is az összes diót egyszerre kell feltörni, hiszen ilyenkor az egész konyha tele lesz dióhéj darabokkal, amiket egyszer összeszedni is éppen elég! Ezért  munka végeztével félretesszük az egészet és csak akkor folytatjuk, ha a körmünk már begyógyult a félrecsúszott kalapácsütésektől.

Ezután végigszenvedjük a karácsonyi ajándék-beszerzés kínjait (kinek mit, hol, mennyit?), aztán a második ütemben újra makacsul a diót tisztítjuk, most már a tiszta dióbélért harcolva, míg az ujjunk végén kiserked a vér az éles szélű dióhéjtól. A mákot is megvesszük a piacon, mert mákgubót nem termelünk. Kell nekünk egy drogellenőrzés?

Múlnak a napok és kezdünk bepánikolni, hogy kifutunk az időből. Előkotorjuk  hát a szakácskönyveket , nehogy kifelejtsünk valami nyersanyagot. Én a dédanyám receptjét követem, aki ugyan bőven bánt a drága vajjal és tojással, de itt lehet csalni egy kicsit.. És elkezdődik a nagy alkímia… Ledaráljuk a diót és a mákot, ez utóbbi  kész kínlódás, mert a mákdaráló tengelye már a harmadik tekerés után beszorul, kezdhetjük elölről a szétszedést és összerakást. Ezért most már a kávédarálót használom, ami viszont olyan időígényes, hogy alig győzöm cérnával.

 Cukorszirupot főzök és beleöntöm a nyersanyagokat, a mákot két percig főzöm is, hogy ne maradjon nyers. Vannak, akik jól megfőzik, na, ettől változik az egész fűrészporrá. Ez az igazi alkímia!  Már egy héttel előbb porcukorba rejtek egy felhasított rúd vaníliát, most azt használom fel, mert útálom a tasakos vanilin gyári ízét. A régóta rumban ázó mazsolát is előveszem és kezdődhet a töltelékek keverése-kavarása. De! A darabos anyagokat már csak a végén szórom a felkent töltelékre, így egyenletesen  lehet elsimítani  a tésztán. Ez benne a zsenialitás. Nagyon büszke vagyok erre az újításra. (Vagy más már régen licencet szerzett rá?) Persze néha előfordul, hogy valamelyik beigliből kimarad a mazsola, vagy a csokidarabkák, ilyenkor nagy, vádló szemek merednek rám: „Nagyi, hol van ebből a mazsola?” Hogy még mit tartalmaz a töltelék – a beigli lelke -, azt nem árulom el, az már Top Secret. (Sehol egy tolmács?)

Két nappal karácsony előtt nekilátunk a beigli-tészta elkészítésének, ami most már gyerekjáték, de ennek is megvan a maga bibije: a linzer tészták aranyszabálya, hogy csak  fagyos zsiradékot szabad a liszttel összegyúrni , tehát gyorsan kell dolgozni. Ha nem vagyunk elég ügyesek, akkora vajdarabok maradnak benne, mint a fejem. Ezek sütés közben felolvadnak és eláztatják a tésztát. Sajnos, a macera ezzel még nem ért véget, a felcsavart beiglit tojássárgájával meg kell kenni és hideg helyen pihentetni. Ráadásul mindezt kétszer kell végigcsinálni… Ez megint gond: akár csak két tepsi is rengeteg helyet foglal el, mert nem lehet őket egymásra tenni. Miután nagy kínnal ezt is megoldottuk, máris vehetjük elő és kenhetjük újra.  Hát ilyesmik miatt állítom én, hogy a beigli-sütés macerás dolog.

Már csak a sütés van hátra. Beiglinket megszurkáljuk, hogy a gőz eltávozhassék a belsejéből. Ennek is megvan a forsza, ugyanis a műveletet nem villával kell végezni, - az túl vékony lyukat hagy, ami rögtön be is zárul, - hanem gyufaszállal. (Kezdők kedvéért megjegyzem, hogy nem a foszforos végével!) Még be kell készíteni a sütőrács alá egy tepsiben vizet is, így a gőz nem engedi a tészta külsejét kiszáradni.

A sütés maga nehéz fizikai munka. Csak az vállalkozzék rá, aki kellő izomerővel bír (tréning!),  mert egy tepsi, benne két méretes rúd beiglivel, baromi nehéz (már bocsánat a vulgáris kifejezését!), ráadásul jó forró is, félidőben meg is kell fordítani, egyszóval kemény munka. Mindezért kárpótol azonban az eredmény: a finom karácsonyi beigli. Persze, az én örömömet némileg elrontja, hogy már megint felrepedt és kifolyt belőle a töltelék a benne rejlő túl sok finomság miatt, de családom mindig megnyugtat: „Nem baj, Nagyi, majd kanállal esszük!”

Még fel kell díszíteni a karácsonyfát is, ami számomra ünnepi szertartás. Becsukom az ajtót, a magnón szól a „Mennyből az angyal”, én pedig sokszor könnyes szemekkel aggatom fel a díszeket. Mindegyiknek megvan a maga története: ezeket még a gyerekek, unokák csinálták kisiskolás korukban, másokat én hoztam Bécsből, a bűvös hangulatú karácsonyi vásárból. De legféltettebb kincsem az a szerény kis fanyelű rézcsengő, ami már vagy hatvan éve, minden karácsony este megszólal és édes hangjára kitárul az addig szigorúan zárt ajtó, odabenn felragyog a karácsonyfa és kezdődik az ajándékcsomagok felnyitása. Mit felnyitása: széttépése, mert már mindenki türelmetlenül várja, hogy mit hozott neki a Jesszuska.

Aztán leülünk az ünnepi vacsorához, felszeleteljük az én fáradsággal és sok-sok szeretettel készített beiglimet. Az édesszájúakból álló zsűri meghozza döntését: „Nagyi, dobogós a beiglid, nagyon lájkoltuk.(Nesze neked, szép magyar nyelv!) Ugye, jövőre is sütsz  majd ilyet?” Én pedig állok az ablaknál, elönt sok szép karácsony emléke, körülvesznek rég eltávozott szeretteim és magamban idézem Babits Mihály sorait:

S mikor a kályha tüze pattog,
mikor a szoba jó meleg,
halkan a régi óra kattog
s jégcsapot olvaszt a gyerek:
benn nyájas körtől víg az asztal
s a meghitt lámpa gyúl korán,
bár új hó ablaknál marasztal
merengni lepkezáporán:
                        édes az otthon.

Karácsonyi diós és mákospatkó

(Magyarul: beigli)

Hozzávalók a tésztához:

0.50 dk sima liszt

0.50 dk grízes liszt

0.50 dk vaj, vagy margarin

2 tasak sütőélesztő

6 tojás sárgája

2 dl tejföl

10 dk porcukor

2 csipet só,

1 evőkanál sütőrum

A  lisztet átszitáljuk a sütőélesztővel,  a cukorral és a sóval. Belereszeljük a vajat, egy tálban habosra keverjük a 6 sárgáját, hozzáadjuk a tejfölt és a tésztába dolgozzuk. Már előző napon is el lehet készíteni és fóliában a hűtőben tartani.

Hozzávalók a töltelékekhez:

Diótöltelék                                                         Máktöltelék

60 dk darált dió,                                                60 dk darált mák

30 dk cukor                                                        30 dk cukor

10 dk méz                                                          10 dk méz

10 dk  darált keksz                                             10 dk darált keksz

10 dk búzacsíra                                                  10  dk búzacsíra

3.5 dl tej                                                             2.5 dl tej

10 dk mazsola                                                    10 dk mazsola

1 db citrom reszelt héja                                      1 db citrom reszelt héja

1 kávéskanál fahéj                                              1 kávéskanál fahéj,

csokidarabok                                                      csokidarabok

szegfűszeg                                                          meggybefőtt

kevés rum                                                           kevés rum

1 reszelt alma                                                     1 reszelt alma

fél rúd vanília                                                     fél rúd vanilia

3-4 kanál baracklekvár                                       3-4 kanál baracklekvár

3 tojásfehérje habbá verve                                 3 tojásfehérje habbá verve

***

Savanyú hús

Hozzávalók:

4 vékonyra vágott csontnélküli sertés rövidkaraj

2 csokor petrezselyem zöldje

1 fej vöröshagyma

2 evőkanál olaj

2 dl tejföl

fél citrom leve

só, kevés liszt .

A karajszeleteket megsózva kissé kiveregetjük, és a szélükön a hártyát bevagdossuk, hogy sütésnél ne rántsa össze a húst. A petrezselymet apróra vágjuk és az egyik evőkanál olajon megdinszteljük. Az apróra vágott fej hagymát egy evőkanál olajon megfuttatjuk, majd a szintén apróra vágott petrezselyem zöldjével tovább dinszteljük. Félretesszük.A másik evőkanál olajat felforrósítjuk és a karajszeleteket hirtelen átsütjük, hogy az ízek benne maradjanak. Majd egy kis vízzel felöntve háromnegyedéig puhára dinszteljük. Aztán hozzáadjuk a petrezselymet, ráfacsarjuk a citrom levét és puhára sütjük. A tejfölt simára keverjük a liszttel és behabarjuk vele a hús szaftját.

Köretnek krumpli puffancsot (magyarul burgonyakrokettet) adunk mellé.

MELEGÁNÉ CSÓTI ÁGNES (Nagykanizsa)

30 perces felvágott.

Közeledett a karácsony, és mindent meg kellett venni ahhoz, hogy az ünnepek alatt gondtalanul tudjunk élni! Erre gondoltam, amikor elindultam, hogy mindezt megtegyem. Sütemények már elkészültek, káposztát is beszereztem, csak a töltött káposztához savanyított levelek hiányoztak. Nagyon megörültem, amikor az INTERSPAR hűtőpultján, megláttam a káposztát. Nagy zacskóban találtam rá, kosaramba tettem, és boldogan mentem tovább, hogy a darált húst is vegyek. Nem főzök sűrűn káposztát, ezért ilyenkor, újra meg újra, végig kell gondolnom, hogy mi is kell hozzá. Tudom, hogy finom lesz, mert a sokéves tapasztalat, ami mögöttem van, ad már egy kis önbizalmat ahhoz, hogy hozzá merjek fogni.

Töltelékbe rizs helyett, gerslit (árpagyöngyöt) szoktam főzni.

Mindketten így szeretjük. Egy nagy tálba raktam a darált húsokat, majd elkezdtem fűszerezni. Só, bors, piros paprika, hagyma, fokhagyma, sőt még egy kis savanyú káposztát is apróra vágtam, abból tettem a töltelékbe. Tojást jól felvertem, és bele kevertem a masszába. Következett a gyömöszölés. Szeretem, ha egy kicsit áll, akkor összeérnek a fűszerek, és ízletesebb a töltelék.

Savanyú káposzta leveleket kibontottam, az ereket levágtam, és egy lapos tányérra tettem.

Gersli már kihűlt annyira, hogy a töltelékhez lehetett adni. Az egészet még egyszer megkóstoltam, hogy elég sós-e és elkezdtem káposzta levélbe csomagolni a tölteléket. Savanyú káposztát jól kimostam, akkor kezdtem azon gondolkodni, - nem lesz e-ez, ennyi töltelékhez túlkevés?

Savanyú káposztából, csak ½ kilót vettem!

Igaz, a maradék káposzta leveleket összevágtam, de még így is nagyon kevésnek tünt. A legnagyobb fazekamat vettem elő, mert a 20 db töltelék, csak abba fért bele.

Fazék alján megdinsztelt hagymára tettem a szálas káposztát majd a csíkokra vágott kolozsvári szalonnát, és elkezdtem a tölteléket fazékba állítani, szép szorosan, hogy fogják egymást.

Mondtam nekik, hogy - vigyázzatok magatokra, és senki ne veszekedjen amiatt, hogy talán túlszórósan vagytok egy kicsit!  Senki ne ficánkoljon, mert aki itt mocorog annak a kabátja, óhatatlanul előbb vagy utóbb hozzáér a másikhoz, és a káposzta levél alól könnyen kibújik a meg nem főt husika. Akkor meg minek bíbelődtem olyan sokat azzal, hogy mindegyikőtök gondosan be legyen csomagolva! Álljatok szépen sorba, várjatok a sorotokra, mert bizony itt, ma mindenki meg fog főni!

Szépen beszélgettem „velük” és raktam a tölteléket fazékba!

Vágott káposztát kellett volna még a tetejére tenni, de nem volt tőbb!

Szóltam férjemnek, hogy:

 - Lenne egy kérésem hozzád, zöldségestől kellene még hozni, vagy ½ kiló savanyú káposztát!

 - Most azonnal? – kérdezte.

 - Igen, mert mindjárt készen leszek, úgy látom, ez a káposzta nagyon kevés, és jó lenne, ha a tetejére nem csak pár szál savanyú káposzta jutna, hiszen, nagyon szereted te is a töltelék mellé a káposztát!

 - Jó semmi gond, megyek és hozok, de mennyit vegyek?

 -  ½ kilót kérjél, de lehet több is!

Ebben maradtunk, tudtam, nem kell sokáig várnom, mert férjem, azt a rövid utat a zöldségesig, gyorsan megjárja!

A paradicsom ivólevet, amit a múlt héten egy kofától vásároltam, most elővettem. Jól összeráztam, az egészet az ételre öntöttem. A töltött káposztába szoktam kaprot  tenni, szerencsére eszembe jutott! Tényleg csak a savanyú káposzta hiányzott a töltelékek tetejére. Megjött férjem, és nagy büszkén mondja nekem:

 - Még többet is hoztam, mint amennyit mondtál, mert nem 30 dekát vettem, hanem majdnem 42 dekát!

 - Arra kértelek, hogy hozzál ½ kiló savanyú káposztát! És nem azt, hogy 30 dekát vegyél! Mire gondoltál? Az órára, hogy hatvannak harminc a fele! De ez nem óra? Ez kiló, és a száznak, ötven a fele!

 - Szóval ez most csak ennyi lett, menjek vissza, kérjek neked még 10 deka káposztát? - Ne menj sehová, ha ennyit hoztál, akkor most ennyi lesz és kész! De, ha még ennél, egy kis savanyú káposztát a gombócod mellé, és már nem lesz, akkor gondolj arra, hogy mennyit kértem tőled, hogy hozzál ½ kilót – mondtam nevetve!

Káposztát, gyorsan a már forrásban lévő gombócok tetejére raktam, öntöttem rá még káposzta levet, hogy a tölteléket teljesen ellepje, majd keresztet vetettem. Megnéztem az órát, tudtam, hogy mostantól legalább 2 és ½ órát kell főnie ahhoz, hogy isteni finom legyen!

Valami azért soha nem stimmelt, férjem a közértben tett vásárlása után, mindig az eladókra panaszkodott:

 - Hiába kérek, 15 deka felvágottat, az soha nem annyi, vagy 20 dekát adnak, vagy sokkal kevesebbet!

 - Akkor kérjél 12 darabot, akkor talán adnak neked 15 dekát!

 - Tiszta bolondnak nézel engem, - mondta – képzeld el, ha azt mondanám, hogy néznének rám, mint egy bolondra, hogy miért darabra kérem a felvágottat, és miért nem dekára!

 - Akkor 15 deka felvágottat kapnál! - válaszoltam neki! - tudod mit, sokkal jobb lesz, ha én veszek felvágottat!

- Majd meglátom, de nem bánom, akkor holnaptól, te fogod megvenni a reggelinek valót!

Ebben maradtunk.

Január közepén csütörtök délután, egy kis erős kolbászért mentem a henteshez, akkor láttam meg azt a szép bőrös oldalast, ami most a fazekamba kívánkozott. Otthon, a húsokat befűszereztem, olajjal megkentem, egy pácoló tálba tettem, és a hideg teraszra kiraktam. Másnap reggel, hozzá kezdtem a finomság elkészítéséhez. Nem tudtam a közértbe menni, hogy felvágottat vegyek. Férjemet kértem meg:

 - Neked kellene lemenned, mert szeretném megsütni a húst!

 - Jó, de akkor mennyit vegyek? – kérdezte nevetve – 30 perces felvágottat hozzak!

 - 30 perces felvágott, az, pont elég lesz. Azért csak felezd meg, mert két félét kellene venned! Mást ne kérj, mert nem biztos, hogy kiszolgálnak, lehet, hívják a mentőt, hogy a művész úr megbolondult!

Hozzáfogtam a hús sütéséhez. Az isteni illatok, belengték az egész konyhámat. A fűszerek illata mindig megrészegít, ha nem is volt jó kedvem még reggel, ilyenkor már mindent feledve készülök az evésre. Barátnőm hívott telefonon, amikor a húsokkal tele kukta fedelét lezártam.

Gondoltam, van még húsz szabad percem, de akkor nem hittem, hogy addig fogok vele beszélgetni.

Amikor a kukta lehűlt, kinyitottam a tetejét, már éreztem, hogy megint valami finomat sikerült a hétvégére összesütnöm.

A fűszeres húst egy tálra raktam, és a kuktában maradt finom szaft illata újabb ötletet adott.

Ebbe a szaftba még savanyú káposztát kellene főzni!

Csak egy hagyma, káposzta kell, és megint lesz az oldalashoz valami finomság!

Szóltam férjemnek, - légy szíves menj a zöldségeshez, és kellene hozni ½ kiló savanyú káposztát!

 - Jó rendben! - mondta és elment.

A műteremben dolgozott, amikor megkértem, és lehet, hogy egy kicsit el volt varázsolva, mert amikor haza jött, elém rakott 40 deka savanyú káposztát, és azt mondta:

- Többet hoztam neked, ez biztos elég lesz!

 - De én nem 30 dekát kértem, hanem ½ kilót! Megint a 30 perces felvágott járt az eszedben, és nem az, amit én mondtam!

 - A zöldségesnél mit kértél? – kérdeztem.

 - 40 deka savanyú káposztát!

 - Zöldséges annyit adott, de ha legközelebb mész a zöldségeshez, akkor légy szíves szó szerint az kérjed, amit mondtam! Persze az a 10 deka, nem oszt, nem szoroz semmit, legalább 1 kilót kellett volna hoznod, hogy ennyi húshoz, körítésnek elegendő legyen! Akkor egy szót sem szóltam volna! Ezért így sem szólok!

Kuktában lévő finom, fűszeres szaftra tettem az összevágott hagymát, egy szép piros almát is lereszeltem, a kimosott savanyú káposztát, és amikor újból felforrt, 15 perc után lezártam. A kihűlt húst újra melegítettem, és a savanyú káposztával körbe raktam. Nem kellett sokat kínálgatni férjemet.

A szilveszteri maradékból egy üveg Cabernet Sauvignon előkerült, és vidáman gondoltunk a délelőtti beszélgetésünkre.

Töltött káposzta.

Hozzávalók:

¾ kg őrölt disznóhús, ¼ kg marhahús, 1 csésze rizs / vagy gersli/ 2 fej hagyma apróra vágva, 2 db tojás, 2 kanál paprika, bors, só, 1 kg szálas vágott káposzta, 1 nagy fej savanyú káposzta, 4 kanál zsír, 2 kanál liszt, 1 liter paradicsomlé, kolozsvári szalonna, kevés kapor.

Készítési módja:

A rizst, vagy gerslit jól megmossuk, és 10 percig főzzük. Az őrölt disznó, és marhahúst, a tojással,½ fej üvegesre párolt hagymával, a rizzsel és 1 kanál paprikával, ízlés szerint sóval, borssal összeállítjuk. A töltelékbe kevés összevágott káposztát is tehetünk lazításnak. A fej káposztát leveleire szedjük, a leveleket leormozzuk. A tenyerünkbe helyezünk egy káposztalevelet, és arra egy kanál darált húst teszünk. A levél alsó felét felhajtjuk, két oldalát szorosan összecsavarjuk, és a levél felső szélét ujjunkkal benyomkodjuk. Egy fazékban a zsiradékon megpirítjuk az apróra vágott hagymát és egy kis paprikát, teszünk rá, és a vágott káposzta felét belehelyezzük. Ha van otthon füstölt szalonnabőr, azt is rá tesszük, és a csíkokra vágott kolozsvári szalonnát. Erre tesszük rá a már elkészített töltelékeket, és a tetejére teszem a megmaradt szálas káposztát. Felöntöm paradicsomlével, és annyi káposztalevet teszünk rá, hogy elfedje. Tetejét megszórjuk, a lisztel, és forrástól számított 2 óráig lassú tűznél keverés nélkül addig főzzük, míg a töltelékbe villát szúrva látjuk, hogy megpuhult. Hűtőszekrénybe tejföl nélkül tovább tárolható. Ezért a tejfölt csak arra az adagra teszem, amit azonnal elfogyasztunk.

„Egy régi mondás szerint akkor a legjobb, amikor kétszer megitatták!”

************

A barack sütemény.

Este feltévedtem a facebookra és ahogy a képeket néztem és olvastam, férjem a hátam mögé állt. Egy-egy képnél megállva kérdezte, hogy az éppen mi, és ki adta fel és azt nekünk küldték? Nagyon megtetszett neki egy felvétel, ahol egy barack sütemény fotóját láttuk. Barack formája volt a szép halványpiros süteménynek, a hamvasságát a kristálycukortól kapta. Lelkesen nézte, hogy ő még ilyen süteményt nem látott, és biztos nagyon finom lehet! Magyaráztam, ha tetszik, én is megoszthatom másokkal, és ha van kérdése, akkor felteheti!

 - Nekem nincs kérdésem, de csak osszad meg, mert biztos nagyon finom lehet. Így megosztottam a barack süteményt! Alig tettem fel, máris az egyik ismerős írt rá egy kommentett, hogy náluk - Erdélyben - is ismerik, és levéldísznek a puszpáng bokor levelét használják. Más azt írta, hogy ez egy nagyon macerás sütemény, és csak esküvőre készítik, mert akkor vannak ügyes kezű asszonyok, akik tudják ennek a süteménynek minden csínját - bínját. Mi meg alig győztük olvasni, hogy egy kis süteményre hányféle variáció van, és milyen sokan ismerik, csak mi nem ettünk még ilyet, és még csak nem is láttunk! Férjem „édes szájú” minden süteményt szeret, ez nagyon megtetszett neki, és hozzá íratta velem, hogy: - szívesen megkóstolnám, de az asszony ilyet nem fog sütni!

- Jól van, a hétvégére sütök majd valami finomat, de barack süteményt tőlem ne várj, ilyet csak esküvőre sütnek, és minket nem valószínű, hogy mostanában bárki is meghívna egy kis zalai lakodalomba!

Másnap a szomszédasszony feljött hozzám sírva, hogy nagyon fáj a keze, úgy gondolja, ínhüvely gyulladása van. Lementem hozzá, bekötöttem a csuklóját, és egy kendővel felkötöttem a karját. Kicsit beszélgettünk, elpanaszolta mi bántja, én meg elmondtam neki a facebookos kalandomat a barackos süteménnyel. Ő is ismerte, de nagyon régen evett, amikor utoljára járt esküvőn. Elmeséltem, hogy csak most láttunk ilyet először, és nagyon rácsodálkoztunk erre a fantasztikus sütire. Jót nevetett rajtunk, és kérdezte, hogy - nálunk az Alföldön milyen sütiket sütnek esküvőre?

 - Tortákat, - ott mindenki tortát hoz, szép nagy habos, krémest, és sok más finomságot, de barack süteményt, nálunk még soha nem láttam!

 - Akkor nagyon sajnálhatod, bár szerintem egy kicsit száraz, mert sokáig eláll, már esküvő előtt mindig előre megsütik. Sokan szeretik, mert nagyon mutatós!

Már bejöttem a lakásba, amikor csöngettek. Azt hittem, valamit - lent hagytam, mert valami mindig elmarad. Az ajtóban a szomszéd Józsi állt kezében, egy műanyag dobozban 6 darab barack süteménnyel. Nekünk hozta!

 - Láttam a facebookon, hogy nem ismerik ezt a fajta süteményt, hát hoztam maguknak, hogy ne csak lássák, hanem meg is kóstolhassák!

Nagyon szépen megköszöntem, és nagyon meg voltam hatva! Nem gondoltam, hogy mellettem egy olyan szomszéd lakik, aki figyelhet másokra is! Hozta a férjemnek, hiszen ő posztolta ki a barack süteményt.

Férjem éppen nem volt otthon, de amikor elé raktam a doboz süteményt, nagyon elcsodálkozott.

 - Nekem hozta? Akkor biztos ő is olvasta, hogy még nem láttunk ilyen süteményt!

 - Neked hozta, egy egész doboz süteményt kaptál, jó étvágyat kívánt, hogy fogyasszuk egészséggel!

Elővettem egy üveg bort, majd férjem átment a szomszédba, és megköszönte a kedvességüket.

Boldogan fogyasztottuk el a süteményt. Soha nem felejtjük, hogy azért az emberekben benne van a jóság, és ha kell, ki is merik azt mutatni!

fotó: MELEGA ISTVÁN

Barack sütemény (4 adag) esküvői süti

Hozzávalók: tésztához.

30 dkg cukor, 20 dkg sertészsír, 2 db tojás sárgája, 70 dkg finomliszt, 1 csomag sütőpor, 2,5 dl tej, 1 kávéskanál só, 1 ek, sertészsír (a tepsi kikenéséhez) 1 evőkanál finomliszt (a tepsi kikenéséhez)

Hozzávalók: a töltelékhez.

10 dkg darált dió, 4 dkg porcukor, 1 dkg cukrozatlan kakaópor, 0,5 dl feketekávé, 1 ek, sárgabaracklekvár, 1 ek, rum / vagy rumaroma)

Hozzávalók: a díszítéshez.

38 ml, vérnarancs aroma, 1 db tojásfehérje, 5 dkg cukor (a forgatáshoz) 3 dkg marcipán (levél)

Elkészítés:

1. A tésztához a cukrot, a zsírt, a tojássárgákat és 3 ek, lisztel egy tálban, elkeverjük, és  fél órára a hűtőbe tesszük pihenni.
2. A maradék lisztet a sütőporral, és sóval elvegyítjük, majd a zsíros részhez adva 2 dl tejjel tésztává gyúrjuk. Ha szükséges, hozzáadjuk a többi tejet is. Képlékeny, de nem túl lágy tésztát kell kapnunk, amiből dió nagyságú golyókat formálunk.
3. A golyókat sütőpapírral fedett vagy zsírozott – lisztezett tepsibe helyezzük, egymástól olyan távolságra, hogy ne tudjanak összesülni. Sütőben egész világosbarnára sütjük őket. Akkor jó, ha a sütőpapírról megemelve a talpának van egy kis színe (kb 15-18 perc)
4. Még melegen, egy kiskanál segítségével óvatosan kikaparjuk a még puha tészta közepét. Az így kapott morzsát is felhasználjuk a töltelékhez.
5. A töltelék elkészítéséhez az összes hozzávalót képlékeny masszává gyúrjuk. Az így kapott masszával összeragasztunk két fél barackot. A vérnarancsaromát egy kis tálba borítjuk, és megkenjük vele a barackok felületét. Utána tojás fehérjével is megkenjük, és gyorsan kristálycukorba forgatjuk.
6. A barack leveleként, marcipánlevelet készítünk.
7. Sütés hőfok 170 C
8. Sütési mód, alul - felül sütés.

(Hassó Anita receptje)

MAGDUS MELINDA

A gyufaleves

Gyermekkoromban nagyszüleim által sok-sok finom étket ismerhettem és ízlelhettem meg, mindkét nagymamám ügyesen sütött-főzött a konyhában. Családtagjaik sohasem éltek panasszal a főztjük ellen, valószínűleg ezért is főztek olyan ízesen, olyan jól.

 De hát sajnos az alma nagyon messze esett a fájától. Túl messze.  Talán azért is, mert én voltam a legkisebb unoka, a kis kedvenc. A konyhában csak enni szerettem és nem a tűzhely körül sündörögni. Meg is látszott rajtam mindig. Az iskolában körbe-körbe kergettek a salakos focipályán és azt skandálták, hogy „Digi-dagi daganat, kergeti a fiúkat”. Sokszor mentem sírva haza, hogy én ezt már nem bírom tovább. De azért kevesebbet mégsem ettem. Sőt, annál többet, mert az evéssel kárpótoltam magam a duciságomért. Kedvenceim közé tartoztak a régi palóc egyszerű ételek, úgymint a krumpli laska, a szilvás gombóc, a krumpli ganca. Na és a jó édes ”csinált tej” mai nevén sodó és a jó édes madártej. Érdekes módon a tükörben nem láttam magam kövérnek, pedig nagyon sokszor néztem magam benne. Kamasz koromban vagy ettem, vagy a tükörben nézegettem a kerekded arcomat, amit érdekes módon mindig nagyon szépnek találtam. Hamar megjelentek rajtam a tinédzserkori pattanások, sokszor elmérgesedtek a zsíros és nem éppen diétás ételektől. De én ezzel mit sem törődtem, továbbra is a tükörbe voltam belebújva. Nővérem 12 éves korában megsütötte az első palacsintáját, én pedig első voltam az elfogyasztásában. Egyszer régen volt egy felejthetetlen nyári reggelim. A szünidőben édesanyánk virslit készített reggelire. Már nem volt otthon, amikor elkezdtünk a testvéremmel falatozni. Nekem bizony kevés volt a kiporciózott adag így kértem tőle, adjon már az övéből még egy kicsikét. Azt válaszolta, hogy egyformán kaptunk, nem ad az övéből. De én nem adtam ám fel, amikor véletlenül máshová tekintett és nem a tányérjára, akkor elvettem tőle egy darabot. No, neki sem kellett több, repült a kezéből a villája egyenesen a felkaromba. Nyomát azóta is magamon viselem. Megérdemelten. Ezután picit visszafogtam magam a torkosságban, de nem nagyon. Emlékszem, hogy egyszer az iskolába menve a közeli ABC-ben kakaós csigát vásároltam – mindennap azt vettem egy fél liter kakaóval együtt – de már nagyon sietni kellett a buszhoz, hogy el ne késsem és ottfelejtettem a táskát a boltban. Az iskolában vettem észre, hogy nincs nálam. Uzsgyi vissza, hol gyalog. hol futva, már amennyire akkoriban én tudtam szaladni, vissza a boltba a táskáért, majd megint sietni vissza a suliba. Jól elkéstem. Utána hamarabb indultam a buszhoz, hogy legyen időm megvenni az „agyserkentő” reggeli betevőt. Nem volt olyan étel, amit nem szerettem volna. Illetve igen: a leves, mégpedig kimondottan a húsleves. Világgá tudtak volna kergetni vele. Lehet, hogy ezért került sor az életemben saját specialitásom, a gyufás húsleves elkészítésére? Több mint valószínű. Hát most megosztom a receptjét. Végy egy kilónyi karajcsontot, tedd fel főni jó nagy fazék hideg vízben, szépen szedd le a habját, majd ízesítsd be minden belevalóval, és amikor már majdnem teljesen kész, rakj bele egy doboz gyufát, ami a gáztűzhely fedeléről egészen véletlenül pontosan belepottyan. Hát azt az érzést soha nem felejtem el! És mindez vasárnapi ebédhez készült. Megkóstolva - még a gyufás történet előtt – igen finomnak találtam. Utána már nem kóstoltam, titokban a szemben lévő lakatlan ház kertjében landolt. Gyorsan elővettem egy zacskós levest és déli fél egy magasságában elkezdtem főzni az aranysárga „zacskós’ újházi tyúkhúslevest.

Szerencsére a párom ebből a „kis incidensből” semmit sem vett észre, csak a gyerekeim kuncogtak az orruk alatt, amikor elköltöttük a vasárnapi ebédet. Azóta is jókat mosolygunk rajta, amikor - szigorú titoktartás mellett - lányaimmal felemlegetjük a gyufaleves történetét.

SZÖLLŐSI BERNADETT

A Kutyának se

Meleg nyári nap volt, a kristálytiszta égboltra egy felhő sem festett fehér foltokat, árnyék egy szál sem, mintha soha nem is lett volna. Az utcán alig akadt egy-egy kóbor lélek. Alig. De nem úgy Jutka.
A fűszálakat barnára égető napsugarak nem tántoríthatták el a fent nevezett, éveinek jó ötvenedik évét taposó Jutkát attól, hogy kedvenc időtöltésének hódoljon. Nevezetesen kis sámliján házuk előtt üldögélt és leste, hogy történik-e ma valami szokatlan kicsiny falujukban, avagy sem. Elvégre egy kis melegtől nem áll meg a világ, neki meg igenis szemmel kell tartania a környéket! Hogy az a kis fruska Marcsika már megint kivel jön haza, hogy az utcabeli gyerekek esetleg ellébecolják az iskolába menést (mert valakinek ugye értesítenie kell a jóhiszemű szülőket eme kihágásokról) és hogy mindenki időben haza ér-e a munkából, tehát tanúsíthatóan sem a szomszéd férj, sem a szomszéd feleség nem tart szeretőt.
Történések híján, mint mindig, most is zöldbabot fejtett, fején elmaradhatatlan kendőjével, (amely egykoron még talán jó szolgálatot tett a napsugarak ellen, de mára színe megfakult és anyaga pókhálószerűen fonta közre kalácsszerű arcát) és azon gondolkodott, hogy mit főzzön ebédre. Amikor is eszébe jutott, hogy miért is ne készíthetne tarhonyát. Hússal. Hiszen ez a férje kedvence. És éppen ezért nem telik el hét anélkül, hogy hites férjura kedvébe ne járjék, (micsoda remek asszony, milyen jó teremtés!) hetente akár többször. Mondjuk négyszer, de inkább ötször is. Hiszen köztudottan, a faluban nem ismernek mást, aki ilyen ízletesen készítené el ezt a jó kis hazai fogást. Ő pedig örömmel teszi ezt. Házasságának harminc évében, heti négy, de inkább öt alkalommal. Ó, bizony, harminc éve. Jutka nemcsak tökéletes tarhonyás húsáról, de hosszú házasságáról is ismert volt. Annak idején, - haj! talán igaz se volt- az összes falubéli fiú szeme megakadt rajta, ahogy a kosarat cipelte a piacról hazafelé menet, pöttyös piros ruhácskájában (a szemek mostanában inkább csak az álla alatt elterülő bibircsókra tapadnak, melynek kiálló szőrszálai a szélrózsa minden irányába meredeznek) , ami éppen, hogy csak láttatni engedte mellének gömbölydedségét és csípőjének ívét. De Jutka megmondta. Ő ugyan nem lesz vidéki lány! Ezek a formás térdek, a fekete haj és a csinos kis pofi sokkal többre hivatott, minthogy a kertben gazoljon vagy éppen a disznók moslékját keverje! De nem ám! Majd meglátják, biza! Majd sokat tanul és a fővárosba megy, ahol mindenféle nagy dolgot fog cselekedni (amikor erről beszélt rendszerint színes boák és csillogó ékszerek jelentek meg lelki szemei előtt), de az hétszentség, hogy ő nem lesz vidéki, tenyeres-talpas asszony, aki minden reggelt a tyúkok etetésével kezd! Még ennek az évnek a majálisán megismerte Gyurit, és rá egy évre megtartották a menyegzőt. Egybekelésük ajándéka a szülőktől egy kis paraszt ház volt, csöppnyi veteményes kerttel, ahol burgonya termett, zöldborsó és mézédes földieper és egy tyúkól. Hát ennyi volt a budapesti álom. Jutka a vidéki háziasszonyok egyhangú életét kezdte élni. Reggel az első napsugarakkal kelt, megetette a tyúkokat, kiment a piacra, (ekkor még nem vált szokásává a ház előtt való ücsörgés a kis sámlin) majd hazament és elkészítette a férje kedvenc ételét, a tarhonyás húst. Az évek jöttek és mentek,a megszokás mindennapos vendégként foglalt helyet házukban a csenddel együtt, amit csak nem akaródzott egy gyermek kacajának megtörnie. Mert hiába várták a kis lurkót, legyen az lány vagy legény, csak nem akart jönni. Eztán Jutka elkeseredésében, melyet a falubeliek szóbeszéde is (miszerint képtelen egy magzat kihordására és anyának alkalmatlan) csak növelt, az evést választotta gyermekéül, és evett ám, de még hogy! A meg nem született gyermekek helyett is. Így az a Jutka, aki miatt egykor az egész falu férfinépe a birkáit és teheneit adta volna, sőt, még a kecskéit is, elhízott és csak régi árnyéka lett önmagának. A kék fejkendő alól kikandikáló ősz tincsek még magukon viselték az egykori éjfekete árnyalatot, a ráncok közt ülő kék szemek néha-néha még felfénylettek egy-egy régi kedves emlék hatására, ha Budapestre gondolt, de ezen kívül semmi sem emlékeztetett már arra a piros ruhás gömbölyű térdű lányra, akinek egykor nagy álmai voltak. És amiket az esküvő után olyan mélyen temetett el (a színes boákat és csillogó ékszereket), hogy azt már semmivel sem lehetett a felszínre kotorni. Hát így élte Jutka a mindennapjait, várta haza a férjét az ebédre vagy a vacsorára, evés előtt szépen imádkoztak (tudniillik Jutka nagyon vallásos lett a házasságát követően- ezt bizonyítandó, a lakás minden helységét teleaggatta bibliai és ehhez hasonló szent képekkel), majd elfogyasztották (ő duplán szedett) a falubeliek szerinti legfinomabb tarhonyás húst és nyugovóra tértek. És reggel kezdődött minden elölről. Néha-néha Jutka is igényelte a változatosságot, ilyenkor általában tej helyett tejszínnel itta a reggeli kávéját. De azért csak módjával. A megszokott dolgokon, ha eddig beváltak, miért lenne érdemes változtatni?
Jutkánk, azon a bizonyos meleg napon, a ház előtt ücsörögve, zsörtölődve vette észre a nap állásából, hogy bizony, akik reggel dolgozni mentek, azok nemsokára hazatérnek. Ilyenképpen fogta kis sámliját, visszaballagott a házba és elkezdte készíteni a férje kedvenc ételét. Péntek volt, és még csak háromszor volt ez a héten. Micsoda figyelmetlenség. - Öregszem! - gondolta, és már tette is fel elmaradhatatlan kis kötényét.
Majd időközben Gyuri is haza ért, orrát a jól ismert illat csapta meg, mint az elmúlt harminc évben már annyiszor. Régi mondása volt, hogy 'éhes ember nem válogat', éppen ezért soha szóval sem említette a tarhonyás húst asszonyának. Az asztalhoz ültek, mint akármelyik másik nap, majd egy rövid ima után, melyben hálát adtak a jó Istennek, hogy van mit enniük - és nem is akármit! a falu legjobbját!-, elengedték egymás kezét és evéshez láttak. A monoton rágás hangját egyszer csak Jutka hangja szakította félbe:
- Hogy ízlik Gyurka? Finom, ugye? - a falat is megállt félúton valahol a nyelőcső és a gyomor között a kitágult szemű Gyurka szájában. Az evőeszközt még ezzel a mozdulattal a tányérba vágta, úgy, hogy a tarhonyák szanaszét repkedtek a kockás abroszon, a székeken, meg úgy mindenütt a konyhában.
- Hogy ízlik-e, Jutka? Harminc éve teszed elém minden áldott héten ötször és még megkérdezed, hogy ízlik-e?!
- De Gyurka, hát te ezt szereted. Ez a kedvenced, azért főztem mindig ezt! Hát mi lesz most ezután? És mi lesz az étellel?
- Engem az nem érdekel, harminc éve ugyanaz a moslék, add a kutyának, az jobban örül majd neki!
- De Gyurka, nekünk nincs is kutyánk!
- Az Isten verjen meg te asszony, hát te már mindenbe belekötsz! - a szentek ilyesfajta Istenkáromlás hallatán, a képeken mind szájuk elé kapták a kezüket és úgy nézték végig, ahogy a tarhonyás hús pontot tett a harminc év házasság végére. Gyurka úgy viharzott ki a lakásból, mint aki a lábát oda többet betenni sem akarja,(később ez a megállapítás bizonyosságot is nyert) maga után az ínycsiklandó illatot húzva. Jutka meg csak ült a tarhonyamaradékokkal díszített konyhában a falat bámulva, majd kis idő után maga elé vette a férje tányérját, attól való félelmében, hogy a jó falat talán kihűl és nem lesz méltó többet a nevére, majd enni kezdett. Mert nagyon finom tarhonyás húst tudott ám készíteni. A faluban a legfinomabbat.
 

MEGJELENT

az OMLIT irodalmi antológiája!

VÁNDOR A DALLAM

Ára: 2100 Ft + postaköltség

Megrendelhető: omlit@hotmail.hu